A Pasziánsz (Solitaire) az egyik legismertebb egyszemélyes kártyajáték, amely egyszerű szabályokat ötvöz mély logikai struktúrával. Évszázadok alatt a játék az arisztokratikus időtöltésből digitális szórakozássá vált, és számos ország mindennapi kultúrájának részévé lett. A legtöbb kártyajátékkal ellentétben a Pasziánsz egyéni játékra készült, ahol a figyelem, a következetesség és az előre gondolkodás képessége döntő fontosságú. Népszerűsége nagyrészt sokoldalúságának köszönhető: elegendő egyetlen pakli kártya ahhoz, hogy olyan elfoglaltságot kapjunk, amely egyszerre nyugodt és szellemileg ösztönző.
A Pasziánsz történetében különleges helyet foglal el a Klondike — az a változat, amely idővel gyakorlatilag az egész játék szinonimájává vált. Éppen ez a verzió érte el a legnagyobb ismertséget a logika és a véletlen szerencsés ötvözésének, valamint a digitális környezetben való széles körű elterjedésének köszönhetően. A Pasziánsz szilárd helyet szerzett a kultúrában: a viktoriánus szalonoktól kezdve az operációs rendszerek alapalkalmazásaiig. Nem egyszerűen játékként érzékelik, hanem a szervezett pihenés egyik formájaként — a kikapcsolódás, a koncentráció és a külső zajtól való elszakadás módjaként.
A Pasziánsz története
Eredet és korai évek
A Pasziánsz pontos eredete továbbra is tisztázatlan, de a kutatók egyetértenek abban, hogy a kártyák kirakásán alapuló játékok — a Pasziánsz előfutárai — a 18. század végén jelentek meg Európában. A Pasziánsz születési helyének legvalószínűbb területe Észak- és Közép-Európa — elsősorban Skandinávia, Franciaország és Németország. Érdekes, hogy egyes nyelvekben megmaradtak a Pasziánsz korai, misztikus felfogásának nyomai. Így Skandináviában a játék a Kabale nevet kapta — a francia Cabale szóból kölcsönözve, amely titkokkal, összeesküvésekkel és rejtélyes gyakorlatokkal volt társítva. Abban a korban, amikor a Pasziánsz-t gyakran jóslás egyik formájaként értelmezték, ez a név teljesen találónak tűnt. Valóban, a 18. század végén és a 19. század elején a Pasziánsz-t nemcsak szórakozásként, hanem egyfajta jóslásként is tekintették: úgy tartották, hogy ha a kirakás «sikerült» (vagyis minden kártya a megfelelő sorrendben került a helyére), akkor a kívánság teljesül.
A Pasziánsz első dokumentált említései az 1780-as évekből származnak: a német játékantológiában, a Das neue Königliche L’Hombre-Spiel (1783) című műben szerepelnek kártyakirakások leírásai Patience és Cabale néven. David Parlett játéktörténész megfigyelése szerint a korai időszakban létezett a Pasziánsz egy kétjátékos változata is — mindenki a saját kombinációját rakta ki, versenyezve a gyorsaságban. Azonban a sokkal nagyobb népszerűséget gyorsan az egyszemélyes változat érte el, mint nyugodtabb és összeszedettebb elfoglaltság.
Elterjedés Európában
A 18. század végén és a 19. század elején a Pasziánsz kezdett divatba jönni az udvarokban és a szalonokban. Franciaországban, XV. Lajos korában a kártyakirakások az arisztokrácia kedvelt szórakozásává váltak. Nem sokkal később a Pasziánsz iránti érdeklődés Angliában is elterjedt: a «Patience» szó első angol nyelvű használatát 1801-ben jegyezték fel, és az 1820-as évekre a játék már jól ismert volt a brit társadalomban. Erről többek között Harriet Leveson-Gower, Granville grófnője 1822-ből származó levele is tanúskodik.
Körülbelül ugyanebben az időben jelentek meg az első irodalmi említések is a Pasziánsz-ról Oroszországban. Már 1826-ban Moszkvában megjelent egy könyv, amelynek jellemző címe: «Kártyakirakások gyűjteménye, amelyet nagy pasziánsz néven ismernek, szorgalmasan ajánlva minden elfoglalt embernek». Ez arra utal, hogy a játék legalább az 1820-as évek elejétől ismert volt az orosz arisztokrácia körében.
A Pasziánsz fokozatosan elvesztette kizárólag jósló jellegét, és logikai játékká alakult, amely széles körű kártyakedvelő közönség számára vált elérhetővé.
A viktoriánus korszak és az első gyűjtemények
A Pasziánsz igazi népszerűségi virágkora a 19. század közepére és második felére esett. Ekkor Európában és az Egyesült Államokban számos gyűjtemény jelent meg a kártyakirakások leírásával. Az egyik első és legjelentősebb kiadvány, amely hatással volt a Pasziánsz elterjedésére, a brit arisztokrata, Lady Adelaide Cadogan könyve volt. Az «Illustrated Games of Patience» című műve először 1870 körül jelent meg, és 25 féle Pasziánsz-t tartalmazott. A könyv nagy sikert aratott és többször is kiadták — Angliában a Cadogan név szinte általános kifejezéssé vált bármely Pasziánsz-gyűjtemény megnevezésére.
Lady Cadogan után más szerzők is követték: az amerikai Ednah Cheney az 1870-es évek után hamarosan kiadta saját könyvét a Pasziánsz-ról, az 1890–1900-as években pedig a brit Mary Elizabeth Whitmore Jones, E. D’Orse és mások terjedelmes gyűjteményeket jelentettek meg, amelyek több száz különböző kirakást dokumentáltak. A viktoriánus Angliában a Pasziánsz divatos hobbivá vált, különösen a hölgyek körében — a lassú ütemű kártyarejtvény megfelelt a korszak szellemének.
Ebben a korszakban új Pasziánsz-változatok jelentek meg, és sok klasszikus kirakás olyan neveket kapott, amelyek híres történelmi személyekre és eseményekre utaltak. Széles körben ismert a legenda, hogy Napóleon Bonaparte száműzetése idején Szent Ilona szigetén Pasziánsz-t játszva töltötte idejét. Az ő tiszteletére nevezték el a népszerű kirakásokat, mint például a «Napoleon at St. Helena» és a «Napoleon’s Square» — bár ennek kevés történelmi bizonyítéka van. Ennek ellenére már önmagában az ilyen nevek megjelenése is mutatja, milyen helyet foglalt el a Pasziánsz a 19. századi kulturális életben.
A Klondike megjelenése
A 19. század végén és a 20. század elején jelent meg az a változat, amely később a világ leghíresebb Pasziánsz-játékává vált — a Klondike. Ennek a kirakásnak az eredetét némi rejtély övezi. A név nyilvánvalóan a kanadai északnyugati Klondike régióra utal, amely az 1896–1899 közötti aranyláz révén vált híressé. Egyik változat szerint éppen az aranyásók találták ki a Pasziánsz kirakását az aranyláz idején, hogy elüssék a hosszú sarkvidéki éjszakákat, miközben szerencsére vártak. Azt mesélik, hogy az aranyásók a bányáknál mindig tartottak maguknál egy pakli kártyát, és az éjszakai aranyőrzés közben Pasziánsz-t raktak ki, hogy ne aludjanak el. Ez a romantizált verzió mélyen gyökeret vert a kulturális folklórban. Például Jack London egyik északi történetében leírja, hogyan töltötték a Klondike aranyásói az estéket a Pasziánsz-szal: «Shorty, komor kétségbeesésbe merülve, Pasziánsz-t rakott». Azonban nincs közvetlen dokumentált bizonyíték, amely a játék megjelenését a Klondike-kal összekötné.
A kutatók csak azt jegyzik meg, hogy az első publikációk e kirakás szabályairól a 20. század elejére datálhatók. Így az 1907-es «Hoyle’s Games» kiadásban említést nyer egy «Seven-Card Klondike» nevű játék — lényegében a klasszikus Klondike, ahol 7 oszlopban növekvő számú kártyát kell elhelyezni. Érdekes módon ugyanebben az 1907-es könyvben szerepelt egy másik, bonyolultabb szerencsejáték-változat is Klondike néven — valójában az a játék, amelyet ma Canfield-ként ismerünk. A névkeveredés néhány évig folytatódott, mígnem végül megszilárdult a modern terminológia.
Az 1913-as amerikai játékszabályokban a fogalmakat már egyértelműen megkülönböztették: Klondike — ez az a Pasziánsz, amelyben hét oszlopot kell kirakni, a kártyákat csökkenő sorrendben áthelyezve, míg a Canfield név egy másik, azonos alapú szerencsejátékváltozatra rögzült. Honnan ered a Canfield név? Itt is figyelemre méltó történet húzódik meg: Richard Albert Canfield, az Egyesült Államok ismert kaszinótulajdonosa állítólag egy olyan szerencsejáték Pasziánsz-t kínált ügyfeleinek, ahol 50 dollárért lehetett venni egy paklit, és minden teljesített szín után 5 dollárt kapni — ez a játék kapta a Canfield nevet.
Később Angliában tévesen magát a Klondike-ot nevezték Canfield-nek, ami zavart okozott. Idővel azonban mindkét országban megszilárdult a terminológia: Klondike — a klasszikus Pasziánsz, amelyet az Egyesült Államokban Solitaire-ként, Nagy-Britanniában Patience-ként ismernek, míg a Canfield egy másik, bonyolultabb játék maradt.
A népszerűség földrajza és fejlődése
A 20. század első felében a Klondike széles körben elterjedt — nyomtatott gyűjteményeken keresztül, valamint a szilárd szóbeli hagyománynak köszönhetően. A játékhoz semmi másra nem volt szükség, csak egy pakli kártyára, így mindenhol elterjedt — Észak-Amerikától Oroszországig. Az orosz hagyományban a Klondike a «Kosinka» nevet kapta — a monda szerint a kártyák elrendezésének vázlatos hasonlósága miatt a háromszög alakú fejkendő sziluettjéhez. Valószínű, hogy ez az elnevezés a 20. század első felében szilárdult meg a mindennapi használatban, amikor az eredeti szó kevéssé volt érthető, és a játék már ismert volt a fordításos irodalomból (egyes vélemények szerint Jack London történetei is hozzájárultak az orosz nyelvű olvasók Klondike Pasziánsz-szal való megismerkedéséhez).
A Klondike szabályai nemzedékről nemzedékre szálltak, és gyakorlatilag nem változtak: 28 kártya kirakása 7 oszlopba, a cél — az összes szín összegyűjtése növekvő sorrendben 4 alaphelyre, a kártyák áthelyezése a táblán csökkenő sorrendben, váltakozó színekkel. A variációk csak a részleteket érintették — például hogy szabad volt-e a paklit többször átnézni, egyesével vagy hármasával osztani a kártyákat, és így tovább. Érdekes módon eredetileg a háromlapos osztási módot tekintették klasszikusnak (ami nagyobb türelmet igényelt és nehezebbnek számított), de a 20. század egyes szabályai már tartalmazták az egyszerűbb egylapos osztási módot is, amely növelte a siker esélyét.
A játék megjelenése és formátuma idővel művészi szempontból is változott. A viktoriánus Pasziánsz készletekben előfordultak kifejezetten kisebb méretű paklik vagy elegáns állványok a kirakáshoz, a 20. század közepére pedig megjelent egy különleges Pasziánsz-tábla is («Chastleton Patience Board», amelyet Mary Elizabeth Whitmore Jones talált fel), amely lehetővé tette az állva vagy útközben való játékot. A Pasziánsz tömeges népszerűsödését azonban egyszerűsége segítette elő — a kirakáshoz nem volt szükség sem különleges kiegészítőkre, sem drága elemekre. Emberek milliói rakták ki a Klondike-ot különböző országokban — otthon, útközben, pihenéskor —, és idővel a mindennapi élet részévé vált.
A digitális korszak
A Klondike igazi világméretű népszerűségi hulláma a számítógépek megjelenésével érkezett el. Az 1980-as években, amikor a személyi számítógépek és a grafikus felületek kezdtek elterjedni, a fejlesztők figyelmüket a klasszikus kártyajátékok képernyőre vitelére fordították. Az egyik első számítógépes Pasziánsz-program az Atari 8 bites gépeihez készült változat volt (1981-ben jelent meg) egyszerű «Solitaire» néven, amely pontosan a Klondike-ot valósította meg. 1984-ben Michael A. Casteel lelkes fejlesztő kiadta a Klondike változatát az Apple Macintosh számítógépekre. A játék shareware modellben terjedt és rendszeresen frissült.
A fordulópont azonban az volt, amikor a Microsoft úgy döntött, hogy a Solitaire-t a Windows alapcsomagjába illeszti. 1988-ban a Microsoft gyakornoka, Wes Cherry gyakorlata alatt készítette el a Klondike elektronikus változatát — eredetileg gyakorlófeladatként és a felhasználók egérhasználatra való rávezetésének eszközeként. Akkoriban a drag-and-drop koncepció még újdonságnak számított, és a játék kiváló trénernek bizonyult e készség elsajátításához. Az új kártyadizájnt Susan Kare-re bízták. 1990-ben a «Solitaire» debütált a Windows 3.0 operációs rendszerben — és ettől a pillanattól kezdődött a Klondike diadalmenete a világban. A játék azonnal hatalmas népszerűségre tett szert: a Microsoft képviselői szerint néhány évvel később ez lett a leggyakrabban használt Windows-alkalmazás — még a szövegszerkesztőket is megelőzte.
Világszerte irodai dolgozók milliói töltöttek órákat a virtuális kártyák kirakásával, miközben látszólag dolgoztak. Idővel ez még a vezetők aggodalmát is kiváltotta: ismert az eset, amikor 2006-ban Michael Bloomberg, New York polgármestere elbocsátott egy alkalmazottat, mert rajtakapta, hogy munkahelyi számítógépén Pasziánsz-t játszik.
Pedig az eredeti elképzelés éppen ellentétes volt — a hatékonyság növelése az egérhasználat megtanításával, de az eredmény paradoxon lett. Ennek ellenére a Pasziánsz népszerűsége csak nőtt. A digitális Pasziánsz megjelent a Windows összes későbbi verziójában (3.1, 95, 98, 2000 stb.), és gyakorlatilag az operációs rendszer védjegyévé vált. Amikor 2012-ben a Microsoft megpróbálta eltávolítani a beépített Pasziánsz-t a Windows 8-ból, ez olyan felháborodási hullámot váltott ki a felhasználók körében, hogy a játékot hamarosan visszaállították. 2015-ben, a játék 25. évfordulóján a Microsoft még világméretű Pasziánsz-bajnokságot is szervezett a Windows-felhasználók körében.
A digitális Pasziánsz mára számos rekordot döntött meg. A «Solitaire» (ma a Microsoft Solitaire Collection része) 30 éves jubileumára havi több mint 35 millió játékosa volt világszerte, 65 nyelven, több mint 200 országban. A 2020-as statisztikák szerint naponta több mint 100 millió partit játszanak le — hatalmas szám, amely a játék iránti valódi népszeretet tükrözi. 2019-ben a Microsoft Solitaire-t beiktatták a Videójáték Hírességek Csarnokába (World Video Game Hall of Fame) mint a számítógépes játékok történetének egyik legjelentősebb darabját. Így a Pasziánsz, amely néhány évszázaddal ezelőtt lassú kártyás szórakozásként született, globális digitális jelenséggé fejlődött, és az új évezredben is aktuális maradt.
Érdekes tények a Pasziánsz-ról
- Rekordok és számbeli paradoxonok. Nem minden Klondike kirakás fejezhető be sikeresen — ellentétben az olyan rejtvényekkel, mint a FreeCell, ahol szinte minden parti megoldható, itt a véletlen nagy szerepet játszik. A matematikusok kiszámolták, hogy csak körülbelül az osztások 80%-a nyerhető elméletben (ha ismert az összes kártya helye és nincs lépésszámkorlátozás). A valós győzelmi arány a standard szabályok szerint még alacsonyabb — a tapasztalt játékosok a partik körülbelül 30–50%-át nyerik, még stratégiával és visszavonás gomb használatával is. Így a Pasziánsz valóban igazolja nevét: néha még a tökéletes játék sem vezet győzelemhez, és csak belenyugodni lehet a vereségbe, majd újra próbálkozni.
- A Pasziánsz mint irodai jelenség. A számítógépes verzió megjelenésével a játék kétes hírnevet szerzett mint «munkaidő-gyilkos». Az 1990-es években sok szervezetben a Pasziánsz munkahelyi számítógépen való használata annyira elterjedt figyelemelterelésnek számított, hogy tréfásan «Office Pasziánsz»-nak nevezték.
- A leggyorsabb Pasziánsz-parti a történelemben. 1991. augusztus 2-án a brit Stephen Twigge Guinness-rekordot állított fel azzal, hogy egy asztali Pasziánsz-partit mindössze 10 másodperc alatt fejezett be. A rekordot egy standard pakli és a klasszikus kirakási szabályok felhasználásával érte el. Ezt a teljesítményt a Guinness World Records hivatalosan is elismerte a leggyorsabban kézzel lejátszott Pasziánsz-partiként, és több mint harminc éve megdöntetlen. Az eredmény nemcsak a játék népszerűségét hangsúlyozza, hanem azt is, hogy képes gyorsaságot, ügyességet és kivételes koordinációt bemutatni.
- A Pasziánsz matematikai jelensége. Minden Pasziánsz-parti szinte biztosan egyedi — annak az esélye, hogy két teljesen azonos kirakás forduljon elő, annyira kicsi, hogy gyakorlatilag nem létezik. Egy standard, 52 lapos pakliban a lehetséges kombinációk száma megközelíti az 1-est 67 nullával. Még ha a Föld 8 milliárd mai lakója minden másodpercben új partit játszana a kezdetektől fogva, az sem lenne elég, hogy a lehetséges variációk akár csekély részét is végigpróbálják. Összehasonlításképpen: az Univerzum kora körülbelül 13,8 milliárd év, vagyis nagyjából 435 billió másodperc.
A Pasziánsz története egy olyan játék története, amely képes volt megőrizni aktualitását, miközben az utat bejárta a kézi kirakásoktól a személyi számítógép képernyőjéig. A Klondike ötvözi a szabályok egyszerűségét a helyzetek végtelen változatosságával, ami a játékostól rugalmas gondolkodást, memóriát és persze türelmet igényel. Különleges helyet foglal el a logikai rejtvény és a szerencsejáték határán, miközben minden korosztály és generáció számára elérhető marad.
Kulturális szempontból a Pasziánsz nem csupán szórakozás: ez egyfajta meditáció, idő önmagunkkal. Nem véletlen, hogy a kártyákat kirakó ember képe az irodalomban és a filmekben is felbukkan — a játék az élet döntéseinek metaforájává vált, amelyeket mindenki egyedül hoz meg. Logikai értelemben a Pasziánsz a tervezés és a kombinatorika készségét fejleszti, hasonlóan a sakk vagy rejtvények által támasztott feladatokhoz, de nyugodtabb és lassabb formában. 2019-ben a Pasziánsz-t beiktatták a videojáték Hírességek Csarnokába, egy sorban a kultikus árkádokkal és lövöldözős játékokkal. Ez a hivatalos elismerés hangsúlyozza: a modern szórakozások bősége ellenére a régi kártyajáték továbbra is élő klasszikus marad.
Mielőtt elkezdenénk, érdemes megismerni a szabályokat — nem formalitásként, hanem azért, hogy lássuk, hogyan rejtőzik az egyszerű lépések mögött egy rendezett rendszer. A Pasziánsz nem igényel sietséget: lépésről lépésre épül fel, lehetővé téve, hogy minden lépésnek értelme legyen. Ez nem gyorsasági játék, hanem a figyelem, a türelem és a számítás játéka. Éppen ez a belső összpontosítás teszi különlegessé a Pasziánsz-t — és magyarázza, miért marad évszázadok múltán is aktuális.